Pinkie és Lara
ONE
Sophie szemszöge
- Köszönöm! Nélküled sosem sikerült volna! – léptem oda keresztapámhoz, aki elégedetten nézett körbe a galériában.- Túl tehetséges vagy ahhoz, hogy az emberek ne lássák ezt- mosolyodott el. Elpirultam a dicséreten. Büszke voltam magamra, hiszen ilyen fiatalon nem sokan mondhatják el, hogy saját kiállításuk van. Igaz, hogy Bernie bácsi rengeteget segített, de holnap a megnyitó tökéletes lesz. Még ha azok az idétlen versenyzők is eljönnek. Mondtam Bernie bácsinak, hogy nem kellenek, de ő ragaszkodott hozzájuk. Fontosnak tartja, hogy itt legyenek, és szerinte emelni fogják a megnyitó színvonalát. Mert pont ezek az autóőrültek fogják értékelni a művészetemet… Végül mégis beleegyeztem. Hiszen nagyon sok támogatást és segítséget kaptam Bernie bácsitól, ennyit igazán kibírok. Talán nem is kell majd beszélnem velük. Erre a gondolatra felvidultam, és mosolyogva indultam keresztapám után. Bezártuk a galériát és visszamentünk a szállodában, hogy kialudhassam magam a nagy napomra!
Izgatottan álltam Bernie bácsi mellett. Mögöttünk a piros szalag várta, hogy átvágjuk. Előtte azonban a keresztapám elmondta a megnyitóbeszédet. Végignéztem az elegánsan öltözött vendégeken. Büszke voltam, hogy ők mind miattam jöttek el. Ekkor azonban elfojtott nevetés ütötte meg a fülemet. Az első sor közepén találtam meg a rendbontókat. Két pasi röhögött valamin, a köztük álló lány pedig igyekezett elcsitítani őket, miközben ő maga is nevetéssel küzdött. Összeszűkült szemekkel néztem rájuk. Tudtam, hogy ez lesz! Ezért nem akartam itt látni a pilótákat!
Netta szemszöge
Próbáltam a fiúkat elcsendesíteni. Mégiscsak egy előkelő rendezvényen vagyunk. Drága testvérem azonban ezt nem nagyon akarta figyelembe venni. Ráadásul partnert talált pilótatársa személyében. Végül feladtam a próbálkozást és igyekeztem a megnyitóbeszédre koncentrálni. Bevallom, nem sikerült. A kiállítást megnyitották és a fiúkkal elindultunk körbenézni. Nekem egészen tetszett. Bár voltak fura képek, és a többségüket nehezen értelmeztem, nem volt kifejezetten rossz.- Miért vagyunk itt? – kérdezte kiakadva Nico a sokadik színes-foltos kép előtt.
- Mert Bernie Ecclestone valakijének a kiállítása – válaszoltam neki – Pontosan Sophia Cowell-é. – mutattam a kép alatti feliratra.
- Akkor se értem – közölte Nico, és lazán a falnak dőlt. A következő pillanatban meglepetten felkiáltott. A gipszkarton fal megadta magát és festményestől, Nicostól kidőlt a helyéből. Lewissal meglepetten pislogtunk tá és egymásra. Aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. A körülöttünk lévők megbotránkozva néztek ránk. Nico még mindig a földön feküdt, mikor egy nagyobb csoport érkezett oda. Az élén egy fiatal nő, Bernie Ecclestone és egy röhögő Romain Grosjean jött.
- Mi történt?! – kérdezte azonnal a nő.
- Nekitámaszkodtam és ez lett – magyarázta Nico, miközben felállt. De a billegő darabokon megbotlott és teli talppal a festmény közepébe lépett. A nő fájdalmasan felkiáltott.
- Ööö… hoppá – nézett fel Nico. Nevetésem egyre közelebb került a néma fóka effektushoz. A nő, aki úgy tűnik az alkotó volt, eddig se tűnt barátságosnak, de most szabályos gyűlölettel nézett bátyámra.
- Nem akartam. Tényleg. – mentegetőzött ő gyorsan, de a nő dühösen hátat fordított és gyors tempóban ott hagyott minket.
- Sophie! – szólt utána Ecclestone úr. Nico értetlenül nézett. Komolyságot erőltettem magamra, és kézjelekkel próbáltam kommunikálni vele. Nem értette.
- Menj már utána!
Életem zaklatója végül a sértődött nő után sietett. Lewissal összenéztünk, majd ő a fejével intett, hogy menjünk arrébb. A többiek pedig továbbra is a sérült kép fölött álltak.
- Ezt jól elintézte Nico – szólalt meg Lewis.
- Eléggé, olyan szőkén megoldotta.
- Te is szőke vagy – vigyorgott rám.
- Az lényegtelen – legyintettem. Tovább nézegettük a képeket, de igazából egyikünket se foglalt le a kiállítás.
- Mondd csak, érdekel ez egyáltalán? – álltunk meg egy kép előtt.
- Nem igazán – ráztam meg a fejem.
- Akkor szerintem lépjünk le, a felbolydulás után nem is figyel senki.
- Menjünk – vigyorodtam el. Az emberek között érdeklődést tettetve kikommandóztunk az épületből.
- És most merre?
- Fogalmam sincs – néztem fel Lewisra – De ezt leveszem.
Kimásztam magas sarkú cipőmből és a kezemben lóbálva indultam el. Lewis furán nézett rám.- Tudod te milyen szörnyű ebben járni? – lengettem meg előtte az említett darabokat.
- Nem, de nem is irigyellek – mosolyodott el. Végül nevetve indultunk el London belvárosa felé. Már egy fagyizó teraszán ültünk, mikor szóba került a minket összekötő Formula 1.
- Ti mikor repültök Németországba? – kérdeztem fagyizótársamtól.
- Vasárnap van – tűnődött el – Akkor kedden.
- Mi is akkor megyünk – bólintottam rá.
- Nem egészen értem, hogy neked, hogyan van időd állandóan Nicoval repülgetni és kísérni minden futamra.
- Levelezőn végzem a fősulit. Másrészt Nico állítja, hogy a kabalája vagyok.
Ezen elmosolyodott. Ekkor megszólalt a mobilom.
- Tessék, az emlegetett – nevettem fel, mikor megláttam Nico nevét a kijelzőn.
- Szia! – szóltam bele a telefonba.
- Hol vagytok? – kérdezte azonnal.
- Fagyizunk. Mire jutottál a festőnővel?
- Majd elmesélem – sóhajtott bosszúsan – Gyertek vissza, mindenki titeket keres.
- Megyünk.
- Rendben. Szia – tette is le Nico. Hm. Ideges. Kíváncsi vagyok mi történt azzal a Sophieval. Lewissal ráérősen befejeztük a fagylaltokat és nem siettük el a szállodába való visszatérést. Jól éreztem magam a brit pilótával, remélem a továbbiakban is lesz még alkalmam vele tölteni pár délutánt.
